Az üveg{0}}kerámiát, más néven mikrokristályos üveget vagy mikrokristályos kerámiát az 1950-es évek közepén találta fel a neves üvegkémikus és feltaláló, SD Stookey. Ezek üvegszerű mátrixot tartalmazó polikristályos szilárd{7}fázisú anyagok, amelyeket meghatározott összetételű alapüvegek szabályozott gócképzésével és kristályosításával állítanak elő, szabályozott hőmérsékleten. Az üvegkerámiák tulajdonságait elsősorban a fő kristályos fázis határozza meg, amely gócképzéssel, kristályosítással és a különböző alapüvegkomponensek kiválasztásával szabályozható. Az üvegkerámiák egyesítik az üveg és a kerámia jellemzőit, és a fémekhez és polimerekhez képest kiváló termikus, kémiai, biológiai, optikai és elektromos tulajdonságokat mutatnak.
Az összetétel és a mikroszerkezet a két fő befolyásoló tényező az üvegkerámia-kompozíciók tervezésében. A fő komponens a nukleáció döntő tényezője. A mechanikai és optikai tulajdonságokkal rendelkező üveg-kerámiák esetében a mikroszerkezet még kritikusabb tényező, amely a fő komponenshez és a mikrokristályos fázis aggregációjához kapcsolódik. A különböző hőkezelési eljárások is jelentősen befolyásolják a mikroszerkezetet. Az üveg kristályosodásának szabályozása előfeltétele az üveg-kerámia kialakulásának. A nukleáció a döntő tényező a kristályosodás szabályozásában. A kristályok képződése az anyaüvegben jellemzően két szakaszból áll: ① szubmikroszkópos magképződési szakasz; ② szubmikroszkópos mag növekedési szakaszban. Ezt a két szakaszt nukleációnak és kristálynövekedésnek nevezik. A gócképződést két tényező befolyásolja: ① megfelelő kémiai összetételű anyaüveg kiválasztása, általában bizonyos gócképző szer hozzáadásával; ② a hőkezelési üzemmód szabályozása, azaz a fűtési hőmérséklet és a tartási idő.
